Ha det Norge!

ez a mondat azt jelenti, hogy Viszlát Norvégia! És ez lesz az utolsó bejegyzésem is ebben a blogban :(
Ez volt életem eddigi legjobb és legkalandosabb nyara. Ha június 21-én, amikor felszálltam Budapestről, lett volna lehetőségem belelátni a jövőbe, tuti nem hittem volna el, amit látok... sőt, teljességgel kizártnak tartottam volna! Csupán egyetlen tervem/álmom volt, hogy Trolltunga-hoz másszak fel, de a tervek jöttek és mentek. Szerettem amikor változtak, élveztem a meglepődéseket, az izgalmas és kalandos szituációkat. Ez éltetett, hogy bármikor bármi változhat, bármi sülhet el másképpen, mint én gondoltam. És senki nem szólt bele, nem voltam senkire sem ráutalva, a magam ura voltam, és ha nem jött össze valami, senkinek nem tartoztam magyarázattal és elszámolással. (Kivéve persze a finnországi trip, az anyagiak miatt. Bár én teljesen komolyan hittem abban, hogy sikerül 1000 km-t stoppolva megtennem át Svédországon, optimizmusom határtalan, és ez kalandvággyal párosulva vicces sztorik kimenetelét eredményezi. És még mindig azt vallom, hogyha nem lettem volna határidőhöz kötve, akkor simán sikerült volna!)
De már itthon vagyok 2 hete, ez volt az utolsó kép, amit csináltam:

Ha det Norge! Nem sok szót tanultam meg sajnos norvégul, de nem is volt ebből soha hátrányom. Kedvenc országom lett, példakép, alig várom, hogy visszajöhessek ide valamikor! Már most hiányzik. Kedves és barátságos emberek, gyönyörű táj, magas életszínvonal, maximális biztonságérzet és nem csak érzet, hanem valóban totális biztonság, csend és nyugalom, nyári hó, és ha még sarki fényt is láttam volna?? Mi tagadás, beleszerettem ebbe az országba és szerelmünk örök marad, bármi is történjék! :)
Nagyon sok mindent csináltam a 6 hét alatt. Számomra a legnagyobb élményt azt jelentette, amikor Kjeragbolten tetején álltam. Adrenalinszintem pont a helyén volt, őszintén szólva a normálistól jóval magasabban, és imádom ezt az érzést! 984 méteres szakadék felett nem mindennap állhat az ember! Aztán a Lofoten-szigeteken a szivárvány előtt állni, Úr Isten, na erre az érzésre mondom azt, hogy megfogalmazhatatlan. Egyszerűen ott minden tökéletes volt, és a dolog pikantériája az, hogy én vak, ezt a tökéletességet csak akkor vettem észre, amikor megláttam a szivárványt.

Hadd idézzem Wass Albertet:

Játékaidat elvehetik, ruháidat, pénzedet is elvehetik mások. De nincsen olyan hatalma a földnek, amelyik elvehetné tőled azt, hogy a pillangónak tarka szárnya van, s hogy a rigófütty olyan az erdőn, mintha egy nagy kék virág nyílna ki benned. Nem veheti el senki tőled azt, hogy a tavaszi szellőnek édes nyírfaillata van, és selymes puha keze, mint a jó tündéreknek.

Amikor az erdőn jársz, és rábukkansz valahol egy forrásra, ülj le melléje csöndesen és figyelj. Nagyon csöndes légy, és akkor hallani fogod a zöld ruhás tündérke hangját a surranó vízből. Ha pedig jó füled van, és érted az erdő nyelvét, akkor meghallhatod azokat a csodaszép meséket, amiket a forrás, a csermely, a patak tündére elmond ilyenkor a fáknak.

Eddig is eléggé természetbarát voltam, de ezek után mégjobban értékelem és becsülöm a természet adta csodákat. Akkor most Erőss Zsoltot idézem:

A hegymászás egyfajta életérzés, komplett életforma: erőteljesen alakítja az ember személyiségét. A felfedezés, a kalandvágy határozza meg a mindennapjainkat. A természetben kerül igazán helyére az ember, megérezheti, hogy mennyire porszem. A hegymászó életében bármelyik nap lehet az utolsó, ezért (is) érdemes értelmesen, jól élnie. Ugyanakkor az is fontos, hogy tudja: ettől nem szabad félelemben, rettegésben töltenie a napjait.

Nem túl bonyolult: egyszerűen szeretem az életemet, a dolgaimat. Az életszeretet alapvetően az emberi természet része. Genetikusan szerencsésen vagyok kódolva, az optimista szemléletem meghatározó adottságom.

A hegymászónak lételeme a festői, nomád környezet, az a fajta szabadság, amit csak egy hegyen kaphat meg. Nekünk a lelkünk is valamennyire „nomád”, tudnunk kell elengedni dolgokat, lemondani tárgyi, anyagi értékekről. A nyugati világ fogyasztói társadalom, a reklámok is azt sulykolják belénk, hogy akkor vagyunk boldogok, ha mindenünk megvan. Sokan éppen attól tartva nem vállalnak gyereket, hogy nem tudnának neki mindent megadni. Ne legyünk rabjai a „mindennek”!

Ezek is eléggé okos gondoltatok. A festői, nomád környezet nekem is lételememmé vált, meg a szabadság is, amit itt kaphatok meg. A vicces az a dologban, hogy ez nem most alakult ki bennem, csak most jöttem rá, hogy mennyire igénylem.

Igényeltem, hogy az Északi-sarkkör felett egy zord viharban és hidegben a szél csapjon az arcomba! Igényt tartottam arra is, hogy ez az Északi-fokon is megtörténjen, mert mi másra vágyhatnék jobban, mint erre az érzésre, pláne egy hálózsák nélkül eltöltött hideg éjszaka után teljesen átfagyva. Ez csak arra emlékeztetett, amikor télen Hochkaron síeltem és nagyon fújt már a szél és mindenki fagyott meg, és azt is ugyanúgy élveztem, mert miért is lenne okom panaszra, amíg sílecekkel a lábamon állok a hegy tetején, és hallgatom ahogy a lejtő hív? De olyan ellenállhatatlanul! Én meg indulok és csúszok, csúszok, csúszok!

Szóval itt nem a síelésen meg a hegymászáson van a hangsúly, főleg nem a veszélyen meg az adrenalinon. A lényeg a természet szeretete és tisztelete! Hogy milyen gyönyörű, és titokzatos. Teljesen elkápráztat. És én meghódítom. Szó szerint is nyomot hagyok. Sose tudhattam, mikor lesz köd, vagy épp vakító napfény. És a türelemről sem illik megfeledkezni!

Mi állíthat meg ebben? Így van, semmi!

Még egy dolgot megemlítenék, amit csak utólag tudtam meg. Szóval sétáltam egy gleccseren, de az nem akármilyen gleccser volt, hanem a Jostedalsbreen gleccser egyik ága, ami pedig Európa legnagyobb gleccsere a maga majdnem 500 négyzetkiloméretével! Úgymond ezt is meghódítottam, vagy inkább ő hódított meg engem. A mondat második fele a helyes megfogalmazás :)

Ez a 6 hét, miért volt jó nekem?

optimizmus, türelem, csapatszellem, erő, állóképesség, kitartás, alkalmazkodóképesség, mások elfogadása, angol nyelvtudás, bátorság, talpraesettség, problémamegoldó-készség, felelősségtudat, kreativitás, önzetlenség, nyitottság, barátságosság, humorérzék, magabiztosság, segítőkészség, önbizalom, empátia, diplomácia, stb... ezek mind pozitív tulajdonságok, nagyrészükből nem volt hiányom eddig sem, de van köztük pár, ami nagyon is hiányzott belőlem, és azon vagyok, hogy javítsak ezeken. Vagy olyan is van, amit eddig nem is tudtam magamról, aztán az utazások alatt döbbentem rá, hogy de mennyire is!

Természetesen vannak negatív tulajdonságok is, amelyektől sikerült ha nem is megszabadulnom, de valamennyire csökkentenem. 

Aztán itt van még a 2 kedvencem: vakmerőség és hülyeség, nem tudom besorolni, hogy ez a jó vagy a rossz kategória-e, de úgy hiszem, hogy van arany középút, amit én időnként hajlamos vagyok nem észrevenni, akkor nincs semmi baj. Sőt, azt is vallom, hogy néha nagyon is jó dolog ezt a határt átlépni, mert ekkor adsz esélyt arra, hogy megszülessenek életed legjobb -és talán legrosszabb- sztorijai is. De a jó és rossz között egyensúly van, nincs egyik a másik nélkül, szóval megéri kockáztatni, és megbánások nélkül teljes életet élni. Aztán amikor a vakmerőség veszi át az uralmat, mert ilyen is megesik velem, imádkozni, hogy ez a sztori rosszabbul is végződhetett volna de nem végződött, és ezt megköszönni. Hát én sem győztem hálálkodni, hogy nem ragadtam mondjuk Svédország közepén lemerült telefonnal. Mert ez is megtörténhetett volna egészen könnyen és akkor mi a fenét csináltam volna?!? Szerintem fontos része az életnek, hogy néha tudjunk gyerekként is viselkedni, nevetni és hülyeségeket csinálni és nem túl komolynak lenni, aztán ha emiatt valami rosszul sül el, akkor felnőtt ember módjára vállalni érte érte a felelősséget. Legalábbis ez az én teóriám. "Lesz mit mesélni az unokáknak" című sztori. Carpe diem, de csak okosan és felelősségtudatosan.

Köszönöm még mindezt a 2 AIESEC szervezetnek: AIESEC BME és AIESEC Trondheim, és a 16 másik különleges embernek akikkel együtt laktam, a tanároknak és a gyerekeknek akikkel együtt dolgoztam, a 2 hosteremnek akiknél couchsurfingeltem és ezáltal mégkülönlegesebbé tették ezt a nyarat nekem, Panninak és Henrinek a fenomenális, felejthetetlen finn kalandokért, szüleimnek és tesóimnak a mindenféle támogatásért, a sofőröknek akik felvettek, Zolinak aki reggel 5-kor nem hagyta, hogy totál kétségbe essek, Kingának aki lebeszélt arról, hogy Afrikába menjek és utazás előtt legjobb barátnőhöz méltó fejmosást tartott nekem többször is :D, a miskolci túracsoportnak akik nélkül negyede ennyi helyre sem tudtam volna eljutni, ezért tényleg örök hála, a Three Days Grace zenekarnak akik a füleimnek adták meg az élvezetet a hosszú utazások alatt, a jófej kalauzoknak és buszvezetőknek, a pilótáknak, és nem utolsósorban néhány pofáraesésnek, amik megadták azt az inspirációt és érzést, hogy "UTAZZ EL!!", és a bátorságot, ami ahhoz kellett, hogy bele merjek vágni. 2013 nyara, jó magasra tettem a mércét, mert ezt nem hiszem, hogy valaha felül tudom múlni... de azért rajta leszek a témán ;)

Igazából semmi okom panaszra, és nem azért mert olyan tökéletes az életem, hanem azért, mert rájöttem arra a tényre, amit Erőss Zsolt fogalmazott meg, hogy nomád és szabad életem van, így ha valami másképpen alakul mint terveztem, nincs semmi baj, csak egy újabb kihívás, amivel csupán szembe kell nézni, és ha sikerül akkor örülök, ha meg nem sikerül, akkor sem kell nagyon elkeseredni, mivel akkor is én nyertem: tapasztalatot. A sok tapasztalat meg előbb-utóbb úgyis sikert szül, és aki sikeres az örül és boldog :)

Merthogy mi a siker? Amikor minden este úgy fekszel le, hogy a lelked nyugalomban van.

Ez a kép meg a híres-nevezetes Trolltunga, ami miatt Norvégiát választottam úticélnak. Ide nem sikerült eljutnom, de ahogy korábban is írtam már, legalább eggyel több indok, hogy később visszajöjjek ide. Tényleg ez volt az álmom, hogy ide eljussak, de mindenki tudja azt is, hogy életed legszomorúbb napja lesz az a nap, amikor minden álmod is valóra válik. Engem ez a veszély nem fenyeget, mivel rengeteg van még :) és ha eléggé realista lennék, belátnám, hogy sose fog mind beteljesülni. 

Ez egy nagyon tanulságos mondat, magyarul így hangzik:

Egy ember egyszer azt mondta Buddhának: 

"Én boldogságot akarok". 

Buddha ezt válaszolta: 

"Először is töröld azt a szót, hogy ÉN. Mert az az egó...

Aztán töröld azt a szót, hogy akarok: mert az a vágyakozás. 

És most minden, ami megmaradt, az a boldogság.

 Legyen ez a végszó. Viszlát Norvégia, remélem hamarosan újra látjuk egymást, de addig is tudd, hogy boldogan megvagyok nélküled is! :)

8977 km

Igen, kb 9000 km-t tettem meg 6 hét alatt Skandináviában, itt a térkép:

Ránézésre elég sok, de ha belegondolok, hogy mekkora távolságok vannak még ezen a földön, ez semmi nem volt... szóval folyt. köv... :)
Utaztam még tengeralattjáróval is, persze ezt nem kell szó szerint érteni, de amikor Lofotenen ment a busz, olyan alagutak is voltak, ami már a tenger alatt ment több kilométer hosszan és szerintem eléggé mélyen is! De ezen kívül tényleg volt majdnem minden, hajó, komp, busz, vonat, repülő, autó...
Hihetetlenül jó volt minden egyes perce az utamnak!

"Ne keverd össze az utad a céloddal! Ha éppen vihar van, az még nem azt jelenti, hogy nem a napfény felé tartasz!"

Bergen

Ez a város volt az utolsó célállomásom, sajnos. Szóval amikor Skjoldenben voltam 4 napot és couchsurfingeltem, onnan utaztam ide, szintén couchsurfingelni, de már csak 1 éjszakát. Ide most feltöltök egy térképet az útvonalamról, ami teljesen logikátlan:

Jöjjön akkor a magyarázat. Szóval a feladatom az volt, hogy A pontból D pontba eljussak. Nagy kerülőn keresztül tettem meg ezt az utat, ahogy a térkép is mutatja. Lett volna a logikus irányba egy buszjárat, 1 átszállással, de a baj az volt, hogy ez olyan útvonalon ment, hogy kb 800 km lett volna, így jó drága lett volna a buszjegy rá. Nekem meg volt ugyebár InterRail vonatjegyem, amin még 2 alkalom volt, így anyagilag nagy hülyeség lett volna busszal utazni. Szóval A pontból B pontba busszal mentem, ez 3 és fél órás buszozás volt egy gyönyörű, ám veszélyes útszakaszon. Odaértem kb este 6-ra a B pontba, Otta-ra a vasútállomásra, és hajnal 3-kor jött a nekem megfelelő vonat. Jött még előtte 2 másik is, ami Oslo felé ment, de mivel az InterRail jegyen az utazások éjféltől éjfélig érvényesek, így nem mertem megkockáztatni, hogy felszállok, mert Oslo-ban még át kellett szállnom, és ha leellenőrizte volna a kalauz a jegyem, akkor mind a 2 alkalmat felhasználtam volna, és ugye még tartalékolnom kellett egy alkalmat a visszaútra is. Tehát megvártam az első vonatot, ami hajnal 3-kor jött, addig teljesen jól eltöltöttem az időmet ott az állomáson. Aludtam, zenét hallgattam, néztem az embereket, nem volt semmi probléma. Még ágyam is volt:

Tehát itt aludtam, ez volt az utolsó éjszakám hajléktalanként :) De egész kényelmes volt, hamar hozzá lehet ám szokni. Itt van egy ide illő idézet:

Why settle for a five-star hotel, when you can sleep under a thousand-star sky?

Nagyjából ezt jelenti: Miért szálljunk meg egy ötcsillagos hotelben, ha csillagok ezrei alatt is aludhatunk? Ennek a mondatnak a jelentését már pontosan átérzem. Mennyi kalandból kimaradtam volna, ha van rendes szállásom? :) Szóval ezen az állomáson már csöveltem idefelé jövet is egy fél napot szinte. Szóval ide visszajönni már olyan volt, mintha hazajöttem volna... na jó azért nem, de mégis ismerős terepen voltam, így egész jó volt. Azért tetszett ez az állomás, mert kicsi volt és kevés ember fordult itt meg, a sárospataki vasútállomástól is kisebb volt! Tökéletes hely volt itt éjszakázni. Büfé vagy bolt semmi nem volt már nyitva a közelben, de szerencsére volt nálam vésztartalék így még jól is laktam. 3-kor jött a vonat, feszálltam rá, mentem Oslo-ig, aztán meg Bergenbe is eljutottam. Brage, a srác akinél a szállásom volt, eljött értem kocsival. Beszállok az autóba és olyan érzés fogott el, hogy te jó ég hova kerültem? :D Bömböl a zene, tele van tetoválva, rágyújt egy cigire, aztán a fülében fültágító meg minden ilyesmi, szóval kicsit másképp nézett ki, mint egy átlagember, és áradt belőle a lazaság. Egyetlen egy árva lélek sincs az ismerőseim körében, aki hozzá hasonló lenne, így gondoltam, épp itt az ideje már ezen változtatni. Megérzésem nem csalt vele kapcsolatban, az elő példa arra, hogy a látszatra sosem kell adni. Ha 3 szóval kéne őt jellemeznem, akkor ezek lennének: kedves, humoros, jószívű partyarc :D Szóval hazamentünk, megvacsoráztunk, aztán mutatott nekem egy szép helyet:

Ide kocsival mentünk, Bergentől már eléggé messze is volt, itt nőtt fel. Ez a hely is gyönyörű volt, amit már Norvégiában megszokhattam. :) Aztán hazamentünk, néztünk egy jó síelős-snowboardos filmet, meg boroztunk. Egész különleges este volt, csak kár, hogy az utolsó Norvégiában :(

Másnap mire felkeltem, Brage már elment dolgozni. Én meg nekiindultam a városnéző túrámnak, semmi extra nem volt, csak sétálgattam meg bementem 1-2 boltba szétnézni, vettem magamnak egy sapkát, amire rá van írva, hogy Norway, és egy rénszarvas is van rajta :) Aztán gondoltam egyet, hogy mexikói kaját kéne enni vacsira, így bevásároltam a kiwi supermarketben mindenféle hozzávalót, otthon megcsináltam, és megettük. Eléggé ízlett neki, szóval jól sikerült :) Aztán megbeszéltük, hogy ő is jöhet bármikor Magyarországra, remélem jövő nyáron jön is, majd elköszöntem tőle és mentem a vasútállomásra, este 11-kor indult a vonatom Oslo-ba. Reggelre odaértem, aztán átszálltam egy másik vonatra, ami a repülőtérre vitt ki, aztán ott vártam egy órát még, aztán mentem is becsekkolni, és vártam a felszállást, felszálltam és repültem haza. Hogy mégjobban fájdítsák a szivem, a kalauz itt is hihetetlenül jófej volt. Nem volt helyfoglalásom, így csak kiválasztottam egy random helyet és leültem. Amikor meg jött a kalauz a jegyem leellenőrizni, megnézte a kütyüjével, hogy melyik hely az ami végig szabad marad, és mondta, hogy üljek át oda, mert innen fel fognak majd állítani amikor felszállnak, de ott meg nem fog senki zavarni és nyugodtan aludhatok ott.... Ja és a busszal, amivel az állomásra mentem, megint ingyen utaztam, ugyanis már nem volt nálam elegendő készpénz, csak bankkártya, de azzal meg nem lehetett itt fizetni, így mondta a sofőr, hogy semmi baj szálljak fel, elvisz. Aztán nem is tudtam, hogy hol kell leszállnom, és amikor az állomáshoz értünk, szólt hogy le kéne szállnom, én meg ugrok fel gyorsan kapkodva a csomagomhoz és sietek mint az őrült, hogy ugyan nehogy már miattam álljon a busz, de erre még elkezdte a sofőr az útbaigazítást nekem magyarázni, hogy merrefelé kell gyalogolnom, hogy odataláljak az állomásra, közben meg állt a busz és azért voltak rajta bőven utasok is, de senki sem türelmetlenkedett, mindenki totálisan nyugodt volt és mosolygós. Na igen, ez Norvégia kéremszépen, hiányozni fog!! <3

Suomi

1 hetet töltöttem Finnországban, Panniéknál. Kalandos egy hét volt ez is, nem unatkoztam :) Fürödtünk a Balti-tengerben, jó hideg volt, de megfürödtem :) Készült kép is rólunk a tengerparton:

Sokat bicikliztünk, mindenhová azzal mentünk. Szaunáztunk is, a szaunában ettünk jégkrémet is, tiszta luxusban éreztem magam :) Még motoroztam is, mármint Henri elvitt egy körre a motorján. Aztán Qstock festival is éppen azon a hétvégén volt ott, hát nem mentünk be, de kívülről hallgattunk jó kis koncerteket. Mert ott kint is volt egy csomó ember, csomó érdekesebbnél érdekesebb figura, szóval elég jól elszórakoztunk. 

Igen, ez egy babakocsi, ami át volt alakítva grillre, és sütötték rajta a virslit :) Nagyon ötletes találmány és egyben vicces is. Készültek még jobb meg viccesebb képek is, jobbnál jobb arcokkal, de ez nem egy fotóblog :)

Ez a fesztiválos hétvége volt amúgy a legjobb, sok új embert ismertem meg, a finnekről is megállapíthatom, hogy nagyon jófejek :) Kár, hogy nem tudtam tovább maradni, mert itt tényleg jól éreztem magam, főleg szerintem Panni miatt, meg hogy a többiek is nagyon barátságosak, közvetlenek és viccesek voltak :) Mondhatom úgy is, bár ez furcsán hangzik, de itt otthon éreztem magam. 

Úgyhogy köszönöm Henrinek, hogy 1 hétig lakhattam nála, meg Panninak aki miatt ez az egész megtörténhetett :) Felejthetetlen hét volt, és különleges is számomra! 

Végezetül még 1 képet feltöltök, csak hogy érzékeltessem, hogy mennyi ember használ errefelé biciklit:

Amikor nem minden a tervek szerint alakul

akkor sincs semmi baj :)
Most pótolom azt a bejegyzést, amikor el voltam veszve Skandináviában és nem volt alkalmam blogot írni :)
Szóval akkor itt egy térkép, hogy merre jártam:

Ez volt röpke 2700 km. Az utolsó 130 km-t tettem meg stoppolva, az összes többit busszal, a túracsoporttal. Ez a stoppolás is érdekes volt, mert hajnal 1-kor kiálltam az autópályára és vártam a tökéletes sofőrre, és jött :) Minden rendben volt, odaértem Panniékhoz gond nélkül :)
Eltöltöttem Finnországban 1 hetet, és onnan ezen az útvonalon terveztem hazajönni:

Igen, ez meg röpke 1000 km lett volna stoppolva, ami nem azért nem sikerült, mert olyan hosszú út, hanem mert erre a madár sem járt, de ezt már korábbi bejegyzéseimben kifejtettem. Szóval ezért maradtam fedél nélkül néhány napra, és olyan helyeken töltöttem éjszakáimat, mint egy benzinkút, buszmegálló, vasútállomás. Kalandos volt :)

Aztán itt egy térkép arról, hogy valóban merre jöttem haza a csodás "tervem" helyett:

Ez volt a legjobb, 2300 km és volt benne elég sokféle közlekedési eszköz, stoppolás, vonat, busz, repülő :D

A történetet onnan kezdem, hogy elindultam Trondheimből a túracsoporttal Lofotenre meg az Északi-fokra. Indulás előtti este jutott eszembe megnézni térképen, hogy Oulu, ahol Panni van, milyen messze lesz Tornio-tól, ahol a túracsoporttal járni fogok. Rájöttem, hogy kb 150 km és ennek nagyon megörültem :) Írtam is Panninak, hogy mehetek-e hozzájuk, természetesen igent mondott, így nem is volt nagyon mit ragozni ezen, eldöntöttem, hogy megyek. A visszaútról fogalmam sem volt, de nem is nagyon érdekelt, a lényeg, hogy Pannival találkozhatok, és még bónuszként Finnországot is megismerhetem valamennyire. Panni egyébként gimiből volt osztálytársam és kedvenc padtársam, így egyértelmű, hogy nem hagyhattam ki ezt a lehetőséget, hogy 150 km-re sem vagyok tőle és nem látogatom meg :) Főleg 2000 km-es túra után már mi ez a 150 km? Semmi! :)

Szóval a busz megállt Tornio-ban a kempingben kb. éjfélkor, én meg szedtem a sátorfámat és elindultam gyalog az autópálya felé. A 2 túravezető tanár úr kérdezte is, hogy biztos vagyok-e a tervemben, mert nyugodtan maradhatok a kempingben is, és majd akkor holnap tovább megyek tömegközlekedési eszközzel -ahogy más normális ember tette volna, de én már a fejembe vettem, hogy reggelre odaérek Panniékhoz így megköszöntem hogy részt vehettem velük a túrákon, elköszöntem és mentem. 

Mentem az autópálya felé, szerencsére nem volt messze. Odaértem egy körforgalomhoz, és nem volt kiírva sehova sem az a város, hogy Oulu, ahova mennem kellett volna. Na mondom most vajon melyik a helyes irány... igen, és megint feltettem magamnak a kérdést, hogy ki az az idióta aki nekiindul úgy stoppolni, hogy még egy árva térkép sincs nála és azt sem tudja merre kell menni, mindezt hajnali 1 órakor egy idegen országban, és bemutatkoztam ismét magamnak :) 

Szóval írtam sms-t Panninak, amiben leírtam azt a 4 várost ami ki volt írva a körforgalomba, hogy melyik irányba álljak, és reméltem, hogy nem alszik és hamar válaszol. Így is lett. Miután megtudtam a helyes irányt, rájöttem, hogy totál az ellenkező oldalon állok, de nem volt kedvem az egész körforgalmat átsétálni, így úgy gondoltam, lerövidítem. Nem volt valami jó gondolat, mert belementem egy ilyen gazos részbe az út mellett, ahol volt valami vízelvezető árok tele vízzel, és én úgy gondoltam, hogy át tudom ugrani, de sajnos rosszul gondoltam és beleestem... mert az árok mellett a fű is még félig víz alatt volt, de ezt én csak azután tudtam meg, miután ráugrottam... :D :D Térdig beleestem, meg az egyik táskám is kicsit beleért abba a jó sáros vízbe, a bakancsom, ami kb ekkorra száradt meg, ismét totál vizes lett. Hát én elkezdtem röhögni és nyugodt maradtam teljes mértékben :)  Kár is lett volna idegeskedni meg káromkodni, az se segített volna semmit :) Szóval miután jól kiröhögtem magam, előszedtem egy másik nadrágot a táskámból, és gyorsan átvettem. Cipőm nem volt másik, mert ami volt még az is vizes volt. Szóval így kezdtem neki stoppolni, felvett egy finn srác, elvitt teljesen Oulu városközpontba, megérkeztem Pannihoz, aki szintén jót röhögött rajtam meg ezen a szorin. Aztán 1 hetet voltam náluk, majd ezt egy másik bejegyzésben részletezem.

Most jöjjön a visszaút. Szóval a második térképen látszik, hogy mi volt a tervem, ami nem jött össze, így jött az az útvonal, amit a 3. térkép ábrázol. Ezt már félig-meddig leírtam, szóval most folytatom onnan, hogy ottragadtam a benzinkúton egy éjszakát, és reggel 6 körül rájöttem, hogy ez a tervem kivitelezhetetlen. Vagyis ha lett volna elég időm, meg lehetett volna oldani, de szorított a határidő, hogy 31-ére Trondheimbe kell érnem. Tehát reggel 6-ra elszállt a makacsságom is, és hazatelefonáltam, hogy van egy kis gond. Igazából a kicsitől azért nagyobb. Zolit hívtam fel, tesóm barátját, hogy segítsen már mert elég nagy slamasztikában vagyok. Utána meg anyáékat hívtam fel, hogy mi a szitu, mert repülőjegyet és vonatjegyet kell vennem... Hát nem voltak feldobva az örömtől, de nem volt más választás már. Igen, ez volt az oka annak, hogy stoppolással akartam hazajutni, és mivel én optimizmusból sosem szenvedtem hiányt, meg is próbálkoztam vele. De legalább megpróbáltam, kár, hogy nem sikerült, de akkor is jó volt :)

Szóval a benzinkútról elstoppoltattam magam az állomásra, ahol megvettem a vonatjegyem Helsinkibe, onnan meg repülővel mentem Oslo-ba, onnan meg vonattal Trondheim-be. Ez mind 1-1 éjszaka csövelést jelentett az adott helyen, erről már írtam a korábbiakban. Na annyit még be kell vallanom, hogy reggel 5 óra táján itt már eléggé kétségbe voltam esve, itt vagyok a semmi közepén pénz nélkül, és mi a fene lesz, ha már csak horrorisztikus áron tudok venni repülőjegyet, de szerencsére megúsztam, még éppen volt hely a low-cost-ra, a vonatjegy többe került, mint a repülőjegy. Aztán internet nélkül voltam, és telefonon keresztül magyaráztam Zolinak, hogy hogyan is kell a repülőjegyfoglalást csinálni, de aztán összehoztuk, simán ment az egész. Utólag viccesen azt mondta, hogy amikor felhívtam reggel 5-kor azzal a szöveggel, hogy "Segíts, itt vagyok Kemi-ben és valahogy tömegközlekedéssel el kell jutnom Trondheim-be, kapcsold be az internetet vegyél elő egy térképet és keresd meg nekem a legolcsóbb járatot", azt se tudta hogy ő maga hol van, nemhogy én :D :D :D

Na így keveredtem végül vissza a szállásomra, de legalább biztonságban. Jó kis kaland volt, ezt nevezhetem életem eddigi legnagyobb hülyeségének, vakmerőségének, stb nem tudok most több szinonímát erre. Azért sajnálom, hogy a stoppolás nem sikerült, mert tiszta jó lett volna egy kamionnal átutazni Svédországot, na de ami késik, nem múlik... :)

Nóra tesóm elnevezett kalandornak :D :D

71°10′21″

Ez volt az utolsó célállomásom a túracsoporttal. Nordkapp vagy magyarul Északi-fok. Ez még Lofoten-től 1100 km buszozást jelentett... röpke 16 óra volt, az semmi :)

Szóval ááááá ennyit buszozni, már azt hittem megőszülök! Szép táj ide vagy oda, de ez már tényleg sok volt. De az utolsó pár óra mindenért kárpótolt, ugyanis láttunk egy csomó rénszarvast, mentek át az úton, még a busznak egyszer meg is kellett állnia, míg a rénszarvasok átvánszorogtak. A semmi közepén buszoztunk órákon át, sőt egy napon át! Nem is volt már település, autó is alig jött szembe. Több rénszarvast láttam, mint embert! A hely, ahol a rénszarvassűrűség nagyobb, mint a népsűrűség. Ez is tökéletes volt!

Szóval megérkeztünk Nordkapp-ra éjfél előtt valamikor. Láthattuk volna az éjféli napot, ha nincs felhő. De volt, szóval a napot nem nagyon láttuk, de teljesen világos volt! A busz megállt, mi gyorsan kipakoltunk, felállítottak a többiek kb 3 sátrat és abba bepakoltuk az összes cuccot, és indultunk a túrára. Nem jött ide sem mindenki, de a csoport nagy része azért jött. A túra célpontja Knivskjellodden volt, Norvégia legészakibb pontja. A „hivatalos” legészakibb pont a Nordkapp, de az picivel délebbre van, és kb 10 000 Ft-nak megfelelő összeget kellett volna fizetni a belépőért, így azt kihagytuk. Mentünk tehát a valóban legészakibb pontra! Amely egyben Európa legészakibb pontja is, csak mivel ez már egy szigeten van eleve, így van egy másik legészakibb pont szintén délebbre, a Nordkinn-fok, amely magának az európai kontinensnek a legészakibb pontja, mert nem szigeten fekszik. Így én valóban a legeslegészakibb ponton jártam! Olyan érzésem volt, mintha a világ végén jártam volna… de tényleg, sehol egy árva település, sehol egy ember, és sehol egy szem sötétség! Itt egy térkép az északi pontokról:

Meg sem fordult a fejemben, hogy kihagyom ezt a túrát. Azt mondták nem lesz nehéz, csak hosszú. Így is volt, szintemelkedő nem sok volt, de azért elég sokat gyalogoltunk, és ugyebár a túra előtt nem pihentem semmit. Az előző napi lofoteni túrát meg pláne hogy nem pihentem még ki. De tele voltam energiával. Kb reggel 4 és 5 között valamikor értük el a célt. Maga a túra egyszerűen mesés volt. Többször is láttunk rénszarvascsordákat, és a táj is lenyűgöző volt.

Azt hittem, fáradok, mert természetesen itt is sziklás volt a terep nagyrészt, néhol meg tundrás. A rénszarvasok valahogy adták az energiát, mert miután láttunk 1-2 csordát egész közelről, egyből megfeledkeztem arról, hogy mennyire fáradt is voltam. Amikor elértük a célpontot, ott megálltunk, csináltunk csoportképet is, ettünk-ittunk, valaki még telefonált is (mert Norvégiában még a világ végén is van térerő), aztán indultunk vissza. 

Volt pár ember, aki fogta magát és megfürdött a tengerben! Kb 5 fok volt és fújt a szél, de legalább szépen sütött a nap. Sajnos nem hoztam magammal fürdőruhát, bár ha hoztam volna sem biztos, hogy belemerészkedtem volna abba a jó hideg vízbe. De videó is készült a bártakról, akik ezt megtették. Hát le a kalappal előttük. Ha netán úgy hozza az élet, hogy megint eljutok ide, akkor tuti bele fogok menni nyakig J

A visszaút már keservesebben ment, éreztem, hogy a fáradtságtól már esik le a fejem és csak arra vágytam hogy vízszintesbe tegyem magam és aludhassak. Már eléggé fáztam is és a cipőm is átázott. Nagy nehezen megérkeztem a sátrakhoz, a baj csak az volt, hogy nekem itt már nem volt saját sátram. Ugyanis előző éjszaka a lofoteni kempingben olyan szél volt egész este, hogy eltört az egyik merevítőbot és teljesen használhatatlanná vált. Ezen az éjszakán nagyon zord és viharos volt az idő, én meg sátor nélkül maradtam. De nem is volt időm aggodalomra, mert egyből felajánlották, hogy aludhatok egy lakókocsiban. Ettől jobb hírt akkor nem is kaphattam volna, maga volt a megváltás. Amikor kint annyira hideg van, hogy fagysz meg, és a szél konkrétan majdnem elfújt engem, és a fejedben csak az jár, hogy ha ezt az éjszakát túlélem és nem fázok meg úgy istenesen, na akkor kemény vagyok. Amikor meg a sátorból a konyhába vagy épp a fürdőszobába akartam menni, kétszer is meggondoltam, hogy valóban létfontosságú-e, és ha úgy döntöttem, hogy igen, akkor gyorsan kibújtam a sátorból és futottam ahogy csak bírtam, hogy ne váljak félúton jégszoborrá. Közben meg valami olyasmi mondatok fogalmazódtak meg a fejemben, hogy nesze Bettike edd meg amit kifőztél, te akartál ide jönni úgyhogy pofa be. Meg hogy feljöttünk az Északi sarkkörön is túlra, úgyhogy miért is vagyok meglepődve, hiszen errefelé ez a „szép” nyári időjárás. Tehát így ment tönkre a sátram. Így Nordkapp-ra már nem volt csak a hálózsákom. De mire visszaértem a túrámból, az emberek fele már aludt, és nekem fogalmam sem volt, hogy melyik sátorban hagytam a hálózsákom. Ezaz. Fogalmam sem volt, hogy kinek a sátrában fogok aludni. Tehát nem állt valami jól a szénám, de én ezt akkor egyáltalán nem így fogtam fel. Nincs hálózsák? Na és? Van rajtam kabát, minek akkor hálózsák. Aztán a következő visszaérkező túratársaimnak elmondtam, hogy mi a problémám, és egyből mondták, hogy aludhatok az ő sátrukban. Ezaz! J Még vizet is forraltak nekem, amibe beletettem a jó kis Maggi bögrés levesem és megittam. Soha nem értékeltem ilyen nagyra egy zacskó instant levest, mint akkor, szerintem akkor abban a percben és azon a helyen felbecsülhetetlen értékű volt. Reggel fél 8-kor volt ez, a busz 11-kor jött vissza értünk, így volt egy kis időnk aludni. Hát úgy ahogy voltam, kabátban, vízszintesbe tettem magam, meg lehúztam a jól átázott cipőm és zoknim, reméltem, hogy így jobb lesz aludni mezitláb de legalább nem vizesen. Hát rosszul hittem, mert arra keltem hogy a lábfejem fagy meg és én meg vacogok a hidegtől, így annyit tudtam még tenni, hogy beledugtam a hátizsákomba a lábam, és luxus és kényelem a felsőfokon. Visszaaludtam, ami olyan jól sikerült, hogy már a többiek keltettek fel, hogy háromnegyed 11, pakoljunk gyorsan mert mindjárt itt a busz. Tehát ennyire nagyon fáradt voltam, hogy már a hideg sem tudott megakadályozni az alvásban. Kb 3 fok lehetett ott. És én még naivan azt hittem, hogy a lofoteni éjszakától nem lesz durvább… Hát jajjj de naiv is voltam, mert ez azért vitte a pálmát. És az érzés, amikor a vizes zoknit és cipőt húzod vissza a már eleve jól kihűlt lábadra egy rohadt hideg reggelen, megfizethetetlen J Egy-kettőre összepakoltunk, vittem a buszba a cuccokat, már megint esett az eső, de vízszintesen, mert úgy fújt a szél. A süsü itt már nem ért semmit, és mégcsak egy nyavalyás sapkám sem volt. Szóval széllel szemben totál átfagyva, életem eddigi leghidegebb éjszkája után vittem a cuccokat a buszhoz, és velem szemben a csoportvezető üdvözöl és kérdezi, hogy vagyok, én meg próbáltam humoros lenni és csak ennyit válaszoltam: „nem őszinte a mosolyom”

Utólag be kell látnom, hogy hazudtam, mosolyom nagyon is őszinte volt, megjártam Európa legeslegeslegészakibb pontját egy szép nyári hajnalon, és jutalomként majdnemhogy rénszarvasok mellett vadkempingezhettem, mi lehetett volna még ettől is jobb? J

SUPERVENTION trailer

Ha szivárványt akarsz látni, el kell viselned az esőt.

The way I see it, if you want the rainbow, you gotta put up with the rain.  Dolly Parton

Már több, mint 1 hete itthon vagyok, de még mindig kimaradt néhány túra amiről még nem írtam, most pótolom. Szóval a Lofoten-szigetek. Csodálatos hely volt. Egyetlen képet töltök erről fel, ami mindent elárul:

Ez életem eddigi legjobb képe! Talán ez a túra volt a legkülönlegesebb számomra, és hogy miért volt az, szerintem a kép elárulja. De kezdjünk minden az elején.

Szóval Trondheimben csatlakoztam a csoporthoz, és onnan mentünk busszal kb 800 km-t. Másnap reggelre értünk Reine faluba, természetesen még előtte volt egy kb 200 km-es kompozás is. Az éj a buszon volt, de nem igazán tudtam jól aludni, eléggé kényelmetlen volt, a kompon szépen lefeküdtem egy 4-es ülésbe és átaludtam az egészet. Így kb 2 órát tudtam aludni végre. Aztán megérkeztünk és a busz leparkolt. Kb dél volt már, amikor elindultunk a túrára. Na igen, a 40 fős csoportból kb 15-en vagy még annyian se. A többiek lent maradtak, beültek valami kocsmába vagy csak úgy sétálgattak. A túra célpontja Hermannsdalstinden volt, ami állítólag a Lofoten-szigetcsoport legszebb kilátópontja, Moskenes-sziget legmagasabb csúcsa. Annyit lehetett előre tudni, hogy több, mint 20 km-es a túra és kb 1500 m a szintkülönbség amit szándékoztunk megtenni. És szakadt az eső és köd volt. Valószínűleg ez volt az oka annak, hogy csak a csoport kisebbik része indult neki a túrának. A csoport "őrültebb" része, a többiek így fogalmaztak. Nekem pedig különösen izgalmas volt, mivel nem volt még mindig normális bakacsom sem és esőcuccom sem. Szóval csak úgy, egy széldzsekiben meg Tisza cipőben indultam neki, meg még volt a táskámban egy csodás esőkabát ami nem éppen túrázásra van kitalálva, abban szüretelni szoktunk. Az első 5 km-t aszfalton kellett megtenni, szitáló esőben, szóval már itt eláztam. Már-már gondolkodtam azon, hogy inkább visszafordulok, ugyanis még a túra neheze csak ezután jött és már csurom víz voltam. De szerencsére ez a gondolat hamar elszállt a fejemből. Meg ott az aszfalton sétálva összetalálkoztunk a csoport kevésbé őrült félével, és az egyik srác kölcsönadta nekem az esőnadrágját. Ennek eléggé megörültem :) Szóval nagy nehezen rátaláltunk az ösvényre ami a hegycsúcsra vezet. Mentünk és mentünk, az eső meg esett és esett, és látni sem sokat láttunk mert köd volt. A terep meg??? Hol sziklás, hol meg tundra, de az igazi vad tundra, amikor már majdnem térdig süppedsz bele a mohába, olyan volt mint egy mocsár néhol így a sok eső miatt. Gondolom már említenem sem kell, hogy kb fél óra után a cipőm totál vizes lett. A jó az volt benne, hogy nem kellett sok idő ahhoz, hogy a lábam felmelegítse a vizet, így nem is fáztam. Csak akkor amikor új mocsárba sikerült belelépnem, mert akkor megint jött be a hideg víz. Szóval ez így ment egy jódarabig. Aztán kicsit elbizonytalanodtunk az útvonalat illetően, mert a kilátópont ahova menni akartunk, egy sziklamászós terepbe váltott át, amit felszerelések (és részemről mindenféle sziklamászós tapasztalat) nélkül lehetetlenség lett volna megtenni. Így a csoportvezető úgy döntött, hogy menjünk fel egy másik hegyre. Hát fel is mentünk, és szerintem ez is eléggé nehéz volt. A cipőm már nagyon csúszott, a terep meg olyan meredek volt, hogy négykézláb kellett másznom, és hol sziklák voltak, hol meg mohás mocsaras cucc, szóval hurrá ezt nagyon élveztem, már alig vártam hogy felérjek vagy hogy visszaérjek a buszhoz stb... De aztán megérkeztünk az egyik hegycsúcs lábához, ahonnan leláttunk a tengerre meg a fjordra, az eső is kicsit elállt és kisütött a nap, és itt született meg rólam az eddigi legjobb kép. Úr Isten ez menyire szép volt!!!! Leírhatatlan!!! Kész itt teljesen extázisba estem a látványtól, és igen, megért minden szenvedést ide felmászni! Ha mezítláb kellett volna jönni még akkor is! Pont ott és pont akkor egy szivárvány!! Ettől szerencsésebbek nem is lehettünk volna, és ettől szebb időjárást ki sem foghattunk volna. Mert milyen egyszerű is lett volna napsütésben megtenni ezt a túrát és közben meg gyönyörködni a tájban? Túl egyszerű és jóval kevésbé izgalmas. Ez így volt tökéletes, bőrig ázva. És a szivárvány, ahogy a képen is látszik, nem a magasban volt, hanem velünk kb egyszinten. Soha nem láttam még ehhez foghatót! Így nem volt nehéz ezt a fotót elkészíteni, csak oda kellett állnom a szivárvány elé, és "pózolj szivárvánnyal" :) :) :)

Itt időztünk is egy kicsit, de aztán indultunk is tovább, fel a csúcsra. Hú na ezen már tényleg nehéz volt felmenni, de már megvolt a kellő motiváció így gondolatban sem panaszkodtam. Felértünk a csúcsra, és ott már a szivárvány felett voltunk!! 

Ezennel be is fejezem ezt a bejegyzést, mert nem tudom már tovább ragozni, hogy mennyire imádtam azt a pár órát. Úgy éreztem magam, hogy "soha jobban" 

Galdhøpiggen 2469 m

Mert másnap ezt várt ránk. Skandinávia legmagasabb hegye. Ez is a tervem része volt, és Havard ismét felajánlotta, hogy eljön velem megmászni. Ő már egyszer volt itt. Hát azért másfél órát kocsikáztunk, mire a kiindulópontra értünk. Lentről persze nem lehetett látni a csúcsot, mert még a csúcs előtt 2 másik hegyen kellett átmászni. 12 km és 1400 m szintkülönbség. Hát, a magam tempójában nem is lenne gond ezzel, de szerencsére Havard azt mondta, hogy ha nem gond előre megy, és majd fent találkozunk, vigyázzak magamra és ne aggódjak mert lehetetlen eltévedni. Hú ennek a mondatnak eléggé megörültem. Mehettem a saját tempómtól is lasabb tempóban, ugyanis nagyon szép idő volt, és muszáj voltam fotókat készíteni. Szóval úgy mentem, mint a csiga. Aztán így 4 óra altt értem fel, ami elég lassú, Havard már 2 órával hamarabb felért, és visszajött értem :)

Amikor elindultunk, annyira meleg volt, hogy pólóban mentünk. Aztán nagyon sokáig ilyen volt az idő, persze hidegebb volt, de a póló bőven elég volt, annak ellenére, hogy már hó is volt. Aztán felértem a kis Galdhopiggenre, és onnan lehetett csak a csúcsot látni, ahova tartottam. Hú... hát kicsit elvesztettem a motivációm, mert rájöttem, hogy még félúton se vagyok. De hó és gleccser körülöttem, és augusztus 4-e volt! Ennek eléggé megörültem, már csak a sílecem kellett volna, hogy teljes legyen az örömöm. Itt az idő is kb egy csapásra megváltozott, egyre zordabb lett. Nagy nehezen felértem, amúgy végig sziklás terep volt. Ott fent állítólag 0 fok volt, és süvített a szél, csak úgy fújta az arcomba a hideget. De csöppet sem zavart, sőt, élveztem! Én nem is éreztem ezt nulla foknak, holott eléggé hiányos volt az öltözékem is, ugyebár rendes kabát híján, amiben még normális bélés sincs, de volt alatta egy termo felső, így kb elég volt, egyedül csak a kezem fázott. Havard vett nekem egy kávét, meg kitűzőt, meg ilyen felvarrót is! Aztán eltöltöttünk kb egy órát, és indultunk lefele. Hát elég hosszú volt az út lefelé is, de legalább már nem volt fárasztó, sőt, vicces! Mert a szikák amin felfelé másztunk, nekem nem tűntek túl szimpatikusnak, lefelé mindenképpen a havon akartam menni. Havard azt mondta, hogy ne, mert vizesek leszünk meg bla bla meg amúgy arra nem is mentek emberek. Hát pedig csak hó volt, nem gleccser, nem is értem miért nem ment ott senki. Én mondtam, hogy megyek bele a hóba. Aztán végül csak követett. Sokkal jobb volt a havon menni, a sziklás terep azért még lefelé is nagyon megerőltető a térdnek. Aztán a havat jég váltotta fel, mondta Havard, hogy ez nem jó, menjünk ki. Nekem meg már a szánkózáson járt a fejem, hogy itt seggen simán le lehet csúszni, és nyerek vele egy csomó időt is. Szóval "véletlenül" megcsúsztam a jegen és seggen lecsúsztam :) :) Havard meg ennyit mondott erre: "crazy Hungarians". Na igen, vajon miért nem most először hallom ezt a kifejezést? :) Ő meg mászott lefele a sziklákon, én már régen lent voltam, az emberek körülöttem meg jót nevettek, mert azért eléggé viccesen néztem ki. Én is nevettem, hát augusztusban "szánkózni" azért nem mindig lehet :) De voltak, akik utána a nyomdokaimba léptek :D

Ez az eddigi legmagasabb hegy, amit saját erőmből másztam meg, mindenféle felvonó vagy egyéb segédeszközök nélkül. Nem túl magas, a Tátrában magasabb hegyek is vannak, mind rám várnak! :)

Na és pár szó a kilátásról. Igazából meg sem próbálkozom leírni, hogy mennyire gyönyörű volt, és mennyire különlegesen jó érzés augusztusban hóban mászkálni! Számomra ez felbecsülhetetlen érzés. Wass Albert aki le tudná/tudta volna úgy írni, hogy aki olvassa, át is érezze. Nekem nyilván nincs meg ez a tehetségem, és a fotó sem adja vissza az élményt, szóval csak bátorítok mindenkit, hogy menjen hegyet mászni! Mert nem erőpróba, csiga tempóban is meg lehet mászni egy hegyet, ha épp úgy van kedve az embernek. Így legalább lehet gyönyörködni kilátásban, persze csak akkor, ha az időjárással is úgy akarja, és épp ez benne a különleges :)

cabin trip

Magyarul én ezt faháznak mondanám, itt Norvégiában elég népszerű, hogy az embereknek van egy kis faháza valahol a hegyekben. Na természetesen Havardnak is van egy ilyen, és mondta, hogy ha van kedvem, felmehetünk, és ottalszunk, másnap meg lejövünk. Hát természetesen nem kellett kétszer mondania, még szép hogy van kedvem! Aztán elkezdte magyarázni, hogy hány km meg hogy milyen szintemelkedő, de hát nem nagyon érdekelt, gondoltam magamban csak feljutok valahogy azért annyira rossz nem lehet. Aha na persze! Éppen elfeledkeztem arról az aprócska részletről, hogy ő katona volt pár évig így valószínűleg elég jól bírja a terepet. Én meg próbáltam vele a lépést tartani… egy 6 km-es úton és nem tudom mennyi volt a szintemelkedő, de nagyon sok. Amikor megláttam, hogy hova kell felmenni, hát öööö… oké. Szóval volt egy hatalmas vízesés, aminek megörültem, hogy milyen szép, de aztán amikor közölte velem, hogy a házikó a tó mellett van amiből a vízesés fakad, hát… egyből másképp néztem fel arra a vízesésre J Szóval elindultunk, az elején még úgy ahogy bírtam is, de ez rohadtul nem a saját tempóm volt, hanem az övé. De hát ő ment elől, és nem kérdezte meg, hogy jó-e a tempó, én meg gondoltam magamban, jó lesz ez, csak nem lesz ettől meredekebb. De lett! Négykézlábas meredek és sziklák. Pont a kedvencem. De legalább az idő szép volt és nem esett az eső. Hát azt hittem már kiköpöm a tüdőm, nagyon kimerítő volt. És még fél úton sem jártunk. A vizem már régen elfogyott, bár volt egy csomó kis patak ahonnan ihattam volna, na de akkor jól lemaradtam volna, már ígyis jóval előrébb járt. Próbáltam én célozni hogy jó lenne egy kis pihi, de nem vette lapot, meg mondta, hogy sietni kéne, mert jön az eső. Én illedelmesen válaszoltam, hajrá, te mehetsz, de én szeretem az esőt. Egyszerűen nem bírtam gyorsabban menni. Aztán felajánlotta, hogy cipeli a hátizsákom, na bumm, nem az volt a fő problémám, hanem a tempó. De 3-szor is megkérdezte, hogy felviszi a táskám, én háromszor mondtam hogy köszi nem kell. Mert miféle hegymászó az aki nem bírja cipelni a saját holmiját? Na kb félúton tartottunk szünetet, végre már. Volt egy kis időm inni meg csokit enni, meg valamennyire a pulzusom is helyreállt, de aztán folytattuk a túrát. Szerencsére a négykézlábas terepnek már vége volt, szóval a nehezén már túl voltunk, de azért még sok volt hátra. Szívesen gyönyörködtem volna a tájban, de nem nagyon volt erre időm. Pedig ahogy haladtunk felfelé, kilátás nyílt a fjordra, de felhő takarta. Azért eléggé szép volt ahhoz, hogy motivációt adjon. Igen, megéri! Sőt, egyszer a felhő egy része eltűnt, csak egy kicsi maradt meg, és pont úgy nézett ki, mintha egy híd lenne ami összeköti a 2 hegyet a fjord felett. Ez volt a legszebb, és ismét örült a fejem, hogy milyen szépet látok. Felhők alkotta híd, és minderre felülről nézhettem rá. Valami csoda volt ez is, de sajnos nem állhattam meg csodálkozni, mégcsak egy fotót se csináltam. De teljesen felesleges is lett volna, mert a fotó úgysem adja vissza ezt az élményt, én meg emlékezni fogok erre kép nélkül is örökké.

Szóval a felhők felett voltunk már, aztán megérkeztünk a házikóba. Ahogy azt illik, a norvég zászlót egyből felhúzta a zászlótartóra. Áram és víz nem volt a házban, a vizet hozta valahonnan, világosságot meg gyertyák adtak. És ha még nem lett volna elég aznapra a csodákból, gleccsermászás, felhőhíd, még jött egy harmadik is: a ház ablakából pontosan teljes kilátás nyílt egy másik gleccserre! Szóval már lassan ott tartottam, hogy alig hittem a szememnek. Mert azért eléggé hihetetlen, hogy itt vagyok egy norvég fjord feletti hegyen egy faházban, és a gyertyafényes vacsora- goffrievés közben a gleccsert nézhetem.  Na ez már tényleg felbecsülhetetlen. Látszott is rajtam, hogy nem tudok betellni a látvánnyal, így még hogy tovább halmozzuk az élvezeteket, kitalálta, hogy menjünk ki a tóra horgászni, mert van csónakja. Szóval a gyertyafényes vacsora után elmentünk még csónakázni is. Persze halat is próbáltunk fogni villantóval, de nem sikerült. Aztán elkezdett esni az eső, így egy gyors evezés és futás vissza a házhoz. El is áztunk, de volt bent kandalló, így nem volt semmi probléma. Aztán kártyáztunk egy kicsit, meg ittunk sört is, eléggé beszédes kedvében volt, így csak kérdeztem meg kérdeztem, mesélt sok érdekes dolgot. Kb 1-kor mentünk aludni. Reggel már arra keltem, hogy csinálja a reggelit. Palacsintát sütött meg virslit is. Én meg arra gondoltam, hogy jobb dolgom van, mint egy hercegnőnek. Aztán megreggeliztünk, ismét a gleccsert bámultam végig, és még egy vendégünk is volt! Egy apró nyuszi ott ült az ablakunk alatt, biztos megérezte a jó illatokat J Szóval ettünk-ittunk, rendet raktunk, aztán indultunk vissza. Lefelé jóval könnyebb volt azért az út, itt már nem okozott gondot tartani a tempót.

Úgyhogy cabin trip is pipa, és a norvég vendégszeretetre meg nem találok szavakat. Aznap este is a nagymamája csinálta a vacsit, pizza volt, de a nappaliban ettük meg, mert volt a tévében valamiféle síverseny, ahol a sílécnek kereke van, és ez valami nagyon fontos verseny volt, nagymama, nagyapa, unoka, meg én, együtt néztük J Igazából én már 5 perc után nem találtam érdekesnek, csupán a feeling tetszett, de az nagyon J

Nigardsbreen gleccser

Tehát az első nap ide mentünk. Azért nem voltunk olyan közel hozzá, vagy fél órát kellett kocsikázni, mire odaértünk. Aztán meggyőzött, hogy béreljünk olyan gleccsermászó valamit amit a cipőre szerelnek rá, szégyen de nem tudom magyarul hogy hívják. Annyira nem akartam, de mondta, hogy tuti nem fogom megbánni, meg mégis Európa legnagyobb gleccserénél vagyunk, hiba lenne nem sétálni rajta. Kivételesen kellett kétszer-háromszor mondania, mert tényleg nem volt túl olcsó mulatság, na de aztán láttam, hogy túravezetés is van mellé, meg minden, hát mondom egye fene. Odagyalogoltunk a kiindulóponthoz, és még várni kellett kb fél órát, hogy összegyűljön a megfelelő létszámú csoport. Már ez a séta is érdekes volt, nem volt több mint kb 1 km, de ahogy közeledtünk a gleccserhez, egyszer csak egy határozott pontban megcsapott a hideg levegő, aztán Havard hátrafordult és kérdezte, hogy na érzed-e, ez a gleccser! Tényleg érezni lehetett, hogy hirtelen lehűlt a levegő jópár fokkal! Meg aztán itt már elég sok jégdarab is úszkált a vízben, szóval pont nulla fokos volt. Aztán odaértünk, hát jó hideg volt, én meg egy árva széldzsekiben divatoltam. Majdnem mindenki télikabátban volt, de ki bánja, én élveztem a hideget. Természetesen nem bírtam egyhelyben megmaradni, így elmentem fotózni, és megnéztem közelebbről is ezt a gleccsert. Az elejéhez akartam odamenni, csak fogalmam sem volt, merre járható az az út. Mert az eleje, ahol folyt ki alatta a patak, szerintem az volt a legérdekesebb és egyben a legszebb is, így muszáj volt megnéznem közelebbről. Havard meg leült ott egy padra a túravezetőkhöz, kérdeztem, hogy nem-e jön, de mondta, hogy ő inkább itt vár. Na mondom jólvan, én nem bírok fél órát itt ülni. Megkérdeztem az egyik túravezetőt, hogy egyáltalán oda lehet-e menni ahova én akarok. Természetesen igen, el is magyarázta hogy merre, így odajutottam a GLECCSER ELÉ! Ott álltam a gleccser előtt, egy kövön! Soha nem láttam még gleccsert, de én a természet egyik csodájának tartom! Majdnemhogy királykék színű, és a tetején hóval borított. Gyönyörű! És a tudat, hogy húsz perc múlva ezen fogok sétálni, felbecsülhetetlen. Szóval minden napra jutott az elámulásból. 

Csináltam pár fotót, aztán mentem vissza, és már adták is a felszerelést, fizettünk, és indultunk. Össze voltunk kötve ilyen madzaggal. Hát úgy mentünk mint a csiga, szóval semmi megerőltető nem volt a dologban, de az élmény az felejthetetlen! Egyáltalán nem volt félelmetes meg semmi, a túravezetők azért voltak ott, mert persze ő ment elől, így tudták merre járható. Mert ha nem is nap mint nap, de hétről-hétre változnak a repedések és szakadékok, mert ugye a gleccser folyamatosan mozog alulról. Ezért is voltunk összekötve, ha netán valaki beleesik egybe, akkor ne történjen túl nagy baj. Mert ugye nem mindegyik repedést lehet látni a hó miatt, ez benne a csalóka és ezért is veszélyes, ha az ember egyedül akar rajta mászkálni. De semmi extra, én teljesen biztonságban éreztem magam, pláne ilyen lassú tempóval. Szóval megvolt az első gleccserem, amin másztam! Még szerencse, hogy rá tudott beszélni, ezt tényleg kár lett volna kihagyni, bár nyilván nem bántam volna meg, mert nem tudtam volna, hogy miből maradok ki.

Ja és a napot úgy kezdtük, hogy meghívott az egyik pékségbe reggelire. Szendvics, péksüti, kávé.

mert a couchsurfing az jó!

Szóval aki nem tudná, pár szót ejtek arról, hogy mi is az a couchsurfing. Először is van egy weboldal, www.couchsurfing.com ahova be lehet regisztrálni, szállást adóként és szállást keresőként is. Nagyon sok felhasználója van szerte e világon, immár magamat is beleértve. Minden felhasználónak van egy profilja, ahol bemutatkozik, ír magáról ezt-azt, meg aztán leírja pár szóban, hogy milyen a lakása és hogy hol is található, mihez közel, stb. Aztán jöttem én is a képbe, hogy elkezdtem ezeket a profiloldalakat erőteljesen nézegetni, és válogattam ki a szimpatikus embereket. Aztán akiket szimpatikusnak találtam, küldtem egy rövidke levelet és egyben kérést is, hogy be tudnának-e fogadni pár napra. Mert erről szól az egész, hogy vad idegen embereket fogadhatsz be a saját házadba, és persze ezért nem kérsz pénzt, hanem cserébe, amikor te utazol, téged is majd befogad valaki és vendégüllát. Természetesen én az utóbbival kezdtem, mert keresnem kellett szállást még erre az 1 hétre. Persze ez sem volt túl könnyű, mert az úticéljaimnak megfelelő helyen kellett keresnem. Aztán egy olyan országban, ahol amúgy is elég kicsi a népsűrűség, nem sok választék van. Mert természetesen én nem városnéző és szoborfényképezgető körútra indultam, hanem ki a semmi közepére, ahol falvak is alig vannak már! De ez volt a legjobb döntés J

Szóval először is Odda faluban akartam szállást keresni, mert Trolltunga-t innen lehet megközelíteni. Na ez nem jött össze. Aki nekem szimpatikus volt, sajnos nem tudott fogadni, vagy mégcsak nem is válaszoltak. Mert vagy 6 helyre azért elküldtem a kérésemet. Úgyhogy be kellett látnom, hogy Trolltunga most nem fog összejönni. De mily érdekes is a sors, mert amikor válogatni lehetett az országok közül, én pont emiatt választottam Norvégiát, hogy ide eljussak. És pont ide nem tudtam. Csak megláttam ezt a képet facebookon valami reklámon, és egyszerűen magával ragadott, és akkor eldöntöttem, hogy ide el kell jönnöm! De egy csöppet sem vagyok szomorú, mert ehelyett 8 másik helyre sikerült eljutnom, ami azért eléggé sok, 1 hónappal ezelőtt álmomban sem gondoltam volna. Meg aztán van egy olyan mondás is, hogy a legszomorúbb nap az lesz az életedben, amikor minden álmod valóra válik. Mert a beteljesedés a vágy halála… Szóval mese nincs, még vissza fogok ide jönni, de nyilván nem a közeljövőben.

Na tehát ennyit az álmomról, Trolltungáról, amit 8 másik váltott fel J

Szóval akkor couchsurfing. Nigardsbreen gleccserhez akartam eljutni, így elkezdtem ennek is utánaolvasni interneten. Hát eléggé a semmi közepén van ez a hely, de szerencsére találtam couch-ot Skjolden-ben, egy 350 fős faluban. Egy embert találtam az egész környékről aki szimpatikusnak tűnt, egy 33 éves férfi, leírás meg profilkép alapján okés volt, meg persze lecsekkoltam facebookon is, ott sem találtam semmi kivetnivalót, így elküldtem neki a kérésem, és már másnap válaszolt is, hogy mehetek. Sőt, nemcsak hogy válaszolt, hanem azt is írta, hogy kivisz engem kocsival majd a gleccserhez. Hú ennek nagyon megörültem J Aztán telefonszámot cseréltünk és leszerveztem mindent. Az ég világon semmit nem tudtam róla, csak annyit, amennyit a profilján olvastam, de az meg nem volt valami bő. Ja meg a neve alapján biztos voltam abban, hogy vérbeli norvég, így valahogy egyből bizalmat szavaztam neki. Nagyon jó döntés volt ez részemről J Szóval Skjolden, ahova mennem kellett Trondheimből, kb 12 órás utazás volt várakozással együtt. Először vonattal eljöttem Otta-ig, kb 3 óra, aztán itt az állomáson dekkoltam 4 órát, majd még egy 3 és fél órás buszozás várt rám a célig. Hú ez a buszút sem ment zökkenőmentesen. Nem volt nálam készpénz, csak kártya, de a tourist-info-ban megkérdeztem, hogy lehet-e a buszon kártyával fizetni, és azt mondták, hogy igen. Erre amikor szállok fel, kiderül, hogy mégsem, legalábbis volt ott valami kártyaleolvasó, de az én kártyám nem működött vele. Na mondom zseniális, most mi a fene lesz, ez az egyetlen nyavalyás busz megy Skjoldenbe, ha ezzel nem tudok elmenni, akkor várhatok a holnapira J Kérdeztem a buszvezetőt, hogy mi legyen, de azt mondta, hogy még van 10 perc az indulásig, tegyem fel a csomagomat, aztán menjek vissza a tourist-info-ba és majd ott megmondják mi legyen. Hát így is tettem, rohantam, mint az őrült. Aztán ott mondta a csaj, hogy a közelben vagy egy ATM, szaladjak el oda. Így is lett, felszálltam a buszra immár jeggyel a kezemben, és kifújtam magam. A buszon persze volt internet is. Szóval mentünk és mentünk, kicsi falukon át. A táj leírhatatlanul gyönyörű volt, na de ezen már meg se lepődtem, itt Norvégiában ez teljesen természetes. Inkább arra térnék ki, hogy mennyire ijesztő is volt egyben. Mert ez tényleg az volt. Akkora szakadékok mellett mentünk, hogy csak néztem. Meg amikor már túl extrémnek éreztem, bekapcsoltam a biztonsági övem is. Hát azért nem semmi utakon ment az a buszocska. Egyszer átmentünk egy vízesés felett, természetesen egy híddal volt megoldva, na de hát balra néztem: magas hegy vízeséssel, jobbra néztem: szakadék vízeséssel. És még a legdurvább az volt, hogy annyira keskeny volt néha az út, hogy a buszról nekem úgy tűnt, na még 3 centi és zuhanás, biztonsági öv ide vagy oda. Azért vonatozni jobb ilyen helyen. Nem volt azért halálfélelmem meg semmi ilyesmi, csak ijesztő volt. Aztán megérkeztem, ahol Havard már várt a megállóban. Kocsival kijött értem, bár kb 500 méterre volt a lakástól a megálló. De legalább nem kellett cipekedni, elég sok cuccom volt. Szóval hazamentünk, és hát… húúúú… a legszebb falu a világon. Külön szobám volt meg fürdőszobám is, az alagsorban laktam, ő meg a garázsban. Mármint a garázs be volt rendezve rendesen szépen, szóval csak régen volt az garázs. Az emeleten meg a nagyszülei laknak. Szóval beköltöztem 4 éjszakára egy norvég családhoz J Végre láthattam egy norvég házat is belülről. Nagyjából olyan volt, amilyennek képzeltem, nagyon szépen bútorozott, és rend.  Aztán a hely pedig, hát az ablakból látni lehetett a fjordot, az udvaron meg már éreztem is a szellőt ami onnan jött, vagy lehet azt már csak én képzeltem oda J Minden esetre egy köpésre voltam a gyönyörű türkizkék színekben pompázó Sognefjord végétől! Már ott helyben elámultam, és megállapítottam, hogy a legjobb helyen vagyok a legjobb időben. Aztán éppenhogy kipakoltam, mentünk is ki a partra vacsizni. A partra, a fjordhoz! Forró kávé, friss péksütemény, és földieper ami várt rám! Minden tökéletes volt, ahogy ezt már Norvégiában megszokhattam. Aztán kiderült, hogy ez nem is a vacsora volt, ez csak a fogadtatás. Mert este volt igazi vacsi, a nagymamája csinált gofrit, és azt ettük. Gofri lekvárral és tejfellel, mert a norvégok így eszik, lekvár+tejfel mix. És mennyire finom is! Aztán beszélgettünk, meg terveztük, hogy hova menjünk, mert mondta, hogy eljön velem, mert ő ezen a héten pont szabadságon volt, nagy szerencsémre. Hát elképesztően jófej volt és segítőkész. Meg a humorérzéke is a helyén volt, csak az én angoltudásom hiánya jelentette néha az akadályt J

Szóval couchsurfing. Csak ajánlani tudom mindenkinek!

végre egy igazi norvég házban, bent! igazi norvégokkal :)

Majd erről is lesz hosszabb bejegyzés, egyenlőre annyi, hogy a fjord végénél van a ház, természetesen lélegzetelállító kilátással! Tegnap voltam a Nigardsbreen gleccsernél, másztam is rajta, béreltünk felszerelést meg volt egy vezető, aztán meg felmásztunk egy magas hegyre és egy faházhoz érkeztünk, és ott aludtunk. Holnap meg megyek megmászom Skandinávia legmagasabb hegyét.

vonatozás

2113.08.01. 8:52

Na akkor megvolt az utolsó éjszakám Trondheimben L Hát sajnos egy jó ideig nem jövök többé vissza.  Ez volt eddig a legjobb város, ahol életemben jártam. 

Itt lehet jóindulatúan élni (meg talán a naivitásból sem származna itt annyi hátrányom mint otthon), mert nem fog vele senki sem visszaélni, mivel mindenki jószívű és jólelkű. Még a külföldiekkel is, annak ellenére, hogy a norvégok elég nacionalisták. Otthon sajnos azért mindig résen kell lenni, nem lehet ennyire megbízni mindenkiben, mint itt. Most is itt ülök a vonaton, a cuccom egy másik vagonban hagytam, hangsúlyozom: egy másik VAGONBAN! de nem is kell aggódnom, mert tudom hogy ott lesz, amikor leszállok. Pont gondolkoztam is ezen, hogy milyen jó és egyszerű megoldás ez, hogy minden vagon eleje úgy van berendezve, hogy vannak ilyen fém polcok a csomagoknak, és oda mindenki bepakol és ide leülni már csak egy kisebb táskával jövök maximum, és azt is felrakom a fejem feletti polcra, és nincs semmi zsúfoltság. El lehet kényelmesen férni. Nagyon egyszerű és profi megoldás. A gond az vele, hogy ez otthon nem működne. :( Bizonyos rosszindulatú embereknek remek lehetőség lenne kiválasztani egy szimpatikus bőröndöt és leszállni vele a következő megállóban. És akkor volt bőrönd nincs bőrönd. Mert ugye a polcra nem látok rá. Igen, egy számomra teljesen természetesnek tűnő dolog otthon különlegességnek számítana. Fenthagynám a bőröndöm a vagon elején és egy Budapest-Tolcsva út végére vajon még ott lenne-e? Hát persze hogy nem! De ha netán igen, az maga lenne a csoda. És ez az, ami elszomorít. Szeretem Magyarországot, de azért van jópár dolog amit már egyre jobban kiakaszt és elszomorít. Pláne ezek után, hogy most volt szerencsém 5 hétig egy olyan országban élni, ahol nem abba kell az energiát fektetni, hogy mindig résen legyek az utcán meg utazás közben. És arról már inkább nem is írok, hogy itt hogy néznek ki a vonatok. Hát még a sima személyvonat is magasan lekörözi az otthoni legjobb IC kocsikat… De hát ez már csak hab a tortán.

A jóba nagyon könnyű beleszokni. De akkor sem tartom ezt extrának, kár, hogy máshol nem ez a természetes. Nincs bűnözés, lopás, hanem nyugalom és biztonság és rend mindenütt. A táj meg, leírhatatlanul gyönyörű. Tökéletes. Kell ennél több?