Szóval ááááá ennyit buszozni, már azt hittem megőszülök! Szép táj
ide vagy oda, de ez már tényleg sok volt. De az utolsó pár óra mindenért
kárpótolt, ugyanis láttunk egy csomó rénszarvast, mentek át az úton, még a
busznak egyszer meg is kellett állnia, míg a rénszarvasok átvánszorogtak. A
semmi közepén buszoztunk órákon át, sőt egy napon át! Nem is volt már
település, autó is alig jött szembe. Több rénszarvast láttam, mint embert! A
hely, ahol a rénszarvassűrűség nagyobb, mint a népsűrűség. Ez is tökéletes
volt!
Szóval megérkeztünk Nordkapp-ra éjfél előtt valamikor. Láthattuk
volna az éjféli napot, ha nincs felhő. De volt, szóval a napot nem nagyon
láttuk, de teljesen világos volt! A busz megállt, mi gyorsan kipakoltunk,
felállítottak a többiek kb 3 sátrat és abba bepakoltuk az összes cuccot, és
indultunk a túrára. Nem jött ide sem mindenki, de a csoport nagy része azért
jött. A túra célpontja Knivskjellodden volt, Norvégia legészakibb pontja. A „hivatalos”
legészakibb pont a Nordkapp, de az picivel délebbre van, és kb 10 000 Ft-nak
megfelelő összeget kellett volna fizetni a belépőért, így azt kihagytuk. Mentünk
tehát a valóban legészakibb pontra! Amely egyben Európa legészakibb pontja is,
csak mivel ez már egy szigeten van eleve, így van egy másik legészakibb pont
szintén délebbre, a Nordkinn-fok, amely magának az európai kontinensnek a
legészakibb pontja, mert nem szigeten fekszik. Így én valóban a legeslegészakibb
ponton jártam! Olyan érzésem volt, mintha a világ végén jártam volna… de
tényleg, sehol egy árva település, sehol egy ember, és sehol egy szem sötétség! Itt egy térkép az északi pontokról:
Meg sem fordult a fejemben, hogy kihagyom ezt a túrát. Azt mondták
nem lesz nehéz, csak hosszú. Így is volt, szintemelkedő nem sok volt, de azért
elég sokat gyalogoltunk, és ugyebár a túra előtt nem pihentem semmit. Az előző
napi lofoteni túrát meg pláne hogy nem pihentem még ki. De tele voltam
energiával. Kb reggel 4 és 5 között valamikor értük el a célt. Maga a túra
egyszerűen mesés volt. Többször is láttunk rénszarvascsordákat, és a táj is
lenyűgöző volt.
Azt hittem, fáradok, mert természetesen itt is sziklás volt a
terep nagyrészt, néhol meg tundrás. A rénszarvasok valahogy adták az energiát,
mert miután láttunk 1-2 csordát egész közelről, egyből megfeledkeztem arról,
hogy mennyire fáradt is voltam. Amikor elértük a célpontot, ott megálltunk,
csináltunk csoportképet is, ettünk-ittunk, valaki még telefonált is (mert
Norvégiában még a világ végén is van térerő), aztán indultunk vissza.
Volt pár
ember, aki fogta magát és megfürdött a tengerben! Kb 5 fok volt és fújt a szél,
de legalább szépen sütött a nap. Sajnos nem hoztam magammal fürdőruhát, bár ha
hoztam volna sem biztos, hogy belemerészkedtem volna abba a jó hideg vízbe. De videó is készült a bártakról, akik ezt megtették. Hát le a kalappal
előttük. Ha netán úgy hozza az élet, hogy megint eljutok ide, akkor tuti bele
fogok menni nyakig J
A visszaút már keservesebben ment, éreztem, hogy a fáradtságtól
már esik le a fejem és csak arra vágytam hogy vízszintesbe tegyem magam és
aludhassak. Már eléggé fáztam is és a cipőm is átázott. Nagy nehezen
megérkeztem a sátrakhoz, a baj csak az volt, hogy nekem itt már nem volt saját
sátram. Ugyanis előző éjszaka a lofoteni kempingben olyan szél volt egész este,
hogy eltört az egyik merevítőbot és teljesen használhatatlanná vált. Ezen az
éjszakán nagyon zord és viharos volt az idő, én meg sátor nélkül maradtam. De
nem is volt időm aggodalomra, mert egyből felajánlották, hogy aludhatok egy
lakókocsiban. Ettől jobb hírt akkor nem is kaphattam volna, maga volt a
megváltás. Amikor kint annyira hideg van, hogy fagysz meg, és a szél konkrétan
majdnem elfújt engem, és a fejedben csak az jár, hogy ha ezt az éjszakát
túlélem és nem fázok meg úgy istenesen, na akkor kemény vagyok. Amikor meg a
sátorból a konyhába vagy épp a fürdőszobába akartam menni, kétszer is
meggondoltam, hogy valóban létfontosságú-e, és ha úgy döntöttem, hogy igen,
akkor gyorsan kibújtam a sátorból és futottam ahogy csak bírtam, hogy ne váljak
félúton jégszoborrá. Közben meg valami olyasmi mondatok fogalmazódtak meg a
fejemben, hogy nesze Bettike edd meg amit kifőztél, te akartál ide jönni
úgyhogy pofa be. Meg hogy feljöttünk az Északi sarkkörön is túlra, úgyhogy
miért is vagyok meglepődve, hiszen errefelé ez a „szép” nyári időjárás. Tehát
így ment tönkre a sátram. Így Nordkapp-ra már nem volt csak a hálózsákom. De
mire visszaértem a túrámból, az emberek fele már aludt, és nekem fogalmam sem
volt, hogy melyik sátorban hagytam a hálózsákom. Ezaz. Fogalmam sem volt, hogy
kinek a sátrában fogok aludni. Tehát nem állt valami jól a szénám, de én ezt
akkor egyáltalán nem így fogtam fel. Nincs hálózsák? Na és? Van rajtam kabát,
minek akkor hálózsák. Aztán a következő visszaérkező túratársaimnak elmondtam,
hogy mi a problémám, és egyből mondták, hogy aludhatok az ő sátrukban. Ezaz! J Még vizet
is forraltak nekem, amibe beletettem a jó kis Maggi bögrés levesem és megittam.
Soha nem értékeltem ilyen nagyra egy zacskó instant levest, mint akkor,
szerintem akkor abban a percben és azon a helyen felbecsülhetetlen értékű volt.
Reggel fél 8-kor volt ez, a busz 11-kor jött vissza értünk, így volt egy kis
időnk aludni. Hát úgy ahogy voltam, kabátban, vízszintesbe tettem magam, meg
lehúztam a jól átázott cipőm és zoknim, reméltem, hogy így jobb lesz aludni
mezitláb de legalább nem vizesen. Hát rosszul hittem, mert arra keltem hogy a lábfejem
fagy meg és én meg vacogok a hidegtől, így annyit tudtam még tenni, hogy
beledugtam a hátizsákomba a lábam, és luxus és kényelem a felsőfokon. Visszaaludtam,
ami olyan jól sikerült, hogy már a többiek keltettek fel, hogy háromnegyed 11,
pakoljunk gyorsan mert mindjárt itt a busz. Tehát ennyire nagyon fáradt voltam,
hogy már a hideg sem tudott megakadályozni az alvásban. Kb 3 fok lehetett ott.
És én még naivan azt hittem, hogy a lofoteni éjszakától nem lesz durvább… Hát
jajjj de naiv is voltam, mert ez azért vitte a pálmát. És az érzés, amikor a
vizes zoknit és cipőt húzod vissza a már eleve jól kihűlt lábadra egy rohadt
hideg reggelen, megfizethetetlen J Egy-kettőre összepakoltunk, vittem a
buszba a cuccokat, már megint esett az eső, de vízszintesen, mert úgy fújt a
szél. A süsü itt már nem ért semmit, és mégcsak egy nyavalyás sapkám sem volt.
Szóval széllel szemben totál átfagyva, életem eddigi leghidegebb éjszkája után
vittem a cuccokat a buszhoz, és velem szemben a csoportvezető üdvözöl és kérdezi,
hogy vagyok, én meg próbáltam humoros lenni és csak ennyit válaszoltam: „nem
őszinte a mosolyom”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése