The way I see it, if you want the rainbow, you gotta put up with the rain. Dolly Parton
Ez életem eddigi legjobb képe! Talán ez a túra volt a legkülönlegesebb számomra, és hogy miért volt az, szerintem a kép elárulja. De kezdjünk minden az elején.
Szóval Trondheimben csatlakoztam a csoporthoz, és onnan mentünk busszal kb 800 km-t. Másnap reggelre értünk Reine faluba, természetesen még előtte volt egy kb 200 km-es kompozás is. Az éj a buszon volt, de nem igazán tudtam jól aludni, eléggé kényelmetlen volt, a kompon szépen lefeküdtem egy 4-es ülésbe és átaludtam az egészet. Így kb 2 órát tudtam aludni végre. Aztán megérkeztünk és a busz leparkolt. Kb dél volt már, amikor elindultunk a túrára. Na igen, a 40 fős csoportból kb 15-en vagy még annyian se. A többiek lent maradtak, beültek valami kocsmába vagy csak úgy sétálgattak. A túra célpontja Hermannsdalstinden volt, ami állítólag a Lofoten-szigetcsoport legszebb kilátópontja, Moskenes-sziget legmagasabb csúcsa. Annyit lehetett előre tudni, hogy több, mint 20 km-es a túra és kb 1500 m a szintkülönbség amit szándékoztunk megtenni. És szakadt az eső és köd volt. Valószínűleg ez volt az oka annak, hogy csak a csoport kisebbik része indult neki a túrának. A csoport "őrültebb" része, a többiek így fogalmaztak. Nekem pedig különösen izgalmas volt, mivel nem volt még mindig normális bakacsom sem és esőcuccom sem. Szóval csak úgy, egy széldzsekiben meg Tisza cipőben indultam neki, meg még volt a táskámban egy csodás esőkabát ami nem éppen túrázásra van kitalálva, abban szüretelni szoktunk. Az első 5 km-t aszfalton kellett megtenni, szitáló esőben, szóval már itt eláztam. Már-már gondolkodtam azon, hogy inkább visszafordulok, ugyanis még a túra neheze csak ezután jött és már csurom víz voltam. De szerencsére ez a gondolat hamar elszállt a fejemből. Meg ott az aszfalton sétálva összetalálkoztunk a csoport kevésbé őrült félével, és az egyik srác kölcsönadta nekem az esőnadrágját. Ennek eléggé megörültem :) Szóval nagy nehezen rátaláltunk az ösvényre ami a hegycsúcsra vezet. Mentünk és mentünk, az eső meg esett és esett, és látni sem sokat láttunk mert köd volt. A terep meg??? Hol sziklás, hol meg tundra, de az igazi vad tundra, amikor már majdnem térdig süppedsz bele a mohába, olyan volt mint egy mocsár néhol így a sok eső miatt. Gondolom már említenem sem kell, hogy kb fél óra után a cipőm totál vizes lett. A jó az volt benne, hogy nem kellett sok idő ahhoz, hogy a lábam felmelegítse a vizet, így nem is fáztam. Csak akkor amikor új mocsárba sikerült belelépnem, mert akkor megint jött be a hideg víz. Szóval ez így ment egy jódarabig. Aztán kicsit elbizonytalanodtunk az útvonalat illetően, mert a kilátópont ahova menni akartunk, egy sziklamászós terepbe váltott át, amit felszerelések (és részemről mindenféle sziklamászós tapasztalat) nélkül lehetetlenség lett volna megtenni. Így a csoportvezető úgy döntött, hogy menjünk fel egy másik hegyre. Hát fel is mentünk, és szerintem ez is eléggé nehéz volt. A cipőm már nagyon csúszott, a terep meg olyan meredek volt, hogy négykézláb kellett másznom, és hol sziklák voltak, hol meg mohás mocsaras cucc, szóval hurrá ezt nagyon élveztem, már alig vártam hogy felérjek vagy hogy visszaérjek a buszhoz stb... De aztán megérkeztünk az egyik hegycsúcs lábához, ahonnan leláttunk a tengerre meg a fjordra, az eső is kicsit elállt és kisütött a nap, és itt született meg rólam az eddigi legjobb kép. Úr Isten ez menyire szép volt!!!! Leírhatatlan!!! Kész itt teljesen extázisba estem a látványtól, és igen, megért minden szenvedést ide felmászni! Ha mezítláb kellett volna jönni még akkor is! Pont ott és pont akkor egy szivárvány!! Ettől szerencsésebbek nem is lehettünk volna, és ettől szebb időjárást ki sem foghattunk volna. Mert milyen egyszerű is lett volna napsütésben megtenni ezt a túrát és közben meg gyönyörködni a tájban? Túl egyszerű és jóval kevésbé izgalmas. Ez így volt tökéletes, bőrig ázva. És a szivárvány, ahogy a képen is látszik, nem a magasban volt, hanem velünk kb egyszinten. Soha nem láttam még ehhez foghatót! Így nem volt nehéz ezt a fotót elkészíteni, csak oda kellett állnom a szivárvány elé, és "pózolj szivárvánnyal" :) :) :)
Itt időztünk is egy kicsit, de aztán indultunk is tovább, fel a csúcsra. Hú na ezen már tényleg nehéz volt felmenni, de már megvolt a kellő motiváció így gondolatban sem panaszkodtam. Felértünk a csúcsra, és ott már a szivárvány felett voltunk!!
Ezennel be is fejezem ezt a bejegyzést, mert nem tudom már tovább ragozni, hogy mennyire imádtam azt a pár órát. Úgy éreztem magam, hogy "soha jobban"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése