Itt meg a háttér napsütésben:
Na meg egy őrült videót is, 00:50-nél nézzétek!
Te jó ég! Ezt látni kell! Hát... nem semmi, nemhogy a kezen állást, de a lábon állást nem éreztem stabilnak! És ez capoeira, 04:00-ná látszik! Na ami 04:00-nél van, az a Preikestolen, itt is jártam! Na ők aztán a bátor vagy már őrült emberek, és repülnek is! Ezt a videót még régebben láttam, de hihetetlenül jó most újra megnézni, úgy, hogy pont itt jártam én is!
Ezt mondják benne: "The feeling of freedom is something you can not describe. It is such a strong feeling..." Tehát a szabadság érzését nem lehet megfogalmazni, ezért nem is tudtam tegnap sem leírni ezt így.
Mert valami ilyesmit éreztem én is a szikla tetején állva, ez a szó, hogy szabadság, nem jutott tegnap az eszembe. Mert nem szimpla szabadság, igazából jobban belegondolva egyáltalán nem is szabadság, mert úgymond fogságban vagyok és veszélyben, ami nem éppen a szabadság érzetét keltette fel bennem. Szóval bárhogy is próbálom most a fejemben formálni a mondatokat, de nem jut eszembe erre semmilyen értelmes érv, hogy ennek ellenére miért is szabadság. De talán valami olyasmi, hogy el tudom azt fogadni, hogy itt én vagyok az alárendelt, és ez a tudat adja a szabadságot. Na ez jó ellentmondás. Én vagyok az alárendelt, mégis szabad? Ilyen van? Tisztában lenni a képességeimmel, tudom magamról, hogy ha kimászok, nem leszek olyan béna, hogy leessek. Érzem. Ez pedig egy természet alkotta csoda, amit én meg akarok hódítani. Ahhoz, hogy meghódítsam, ki kell rá másznom és két lábon kell állnom rajta! Amint ez megtörtént, meghódítottam. Az élmény az enyém lett. Nem veheti el senki soha. Nem fog kitörlődni az emlékezetemből soha. Mégcsak leírni se tudom, vagy értelmesem megfogalmazni, hogy mégis ez milyen élmény. Tehát nem tudom átadni senkinek. Soha. Nem tudom leírni az érzést, hogy milyen volt. Ez az élmény csak az enyém. Na, valahogy így lettem az "alárendeltből" a "hódító". Aki pedig képes arra, hogy valamit vagy valakit meghódítson, na az szabad ember! Mert először be kell látnod, hogy itt nem te vagy az erősebb, hiszen azért akarod meghódítani. Ha egyszerű lenne és könnyű, nem nevezném "meghódításnak". A könnyűt lehetetlen meghódítani. Azt csak simán megkapod. Nulla kihívás. A nehezet is el lehet érni ha eléggé törekedsz rá és nem adod fel. De amit meghódítasz, ahhoz ez is kevés. Az ott kezdődik, hogy először beismered, hogy itt te vagy a kevesebb. A gyengébb. A sebezhetőbb. Ha ez megvan, és ezzel a tudattal a fejedben csinálod végig, meg tudod hódítani. És nem a dicsőségért. Most hogy készítettek rólam képet és majd menőzhetnék vele, nagyon nem érdekel. Nem az elismerésért megy ez, hogy majd valakik azt mondják "hú de bátor voltál" vagy hogy "de hülye voltál hogy merted?" nem érdekel ki mit gondol. Csak meg akartam hódítani, ennyi. Mert először tudatosítani kellett az agyamban, hogy ez nem gyerekjáték. Ha innen leesek, tuti hogy meghalok. Azt pedig nem most akarok. Hát akkor meg minek kockáztassak? Pont én, aki alapvetően biztonságérzet-kedvelő vagyok. A veszélyt ahol tudom, kerülöm. Illetve kerülném, ha a tudnám, ha a kalandvágyam nem lenne ilyen erős. Mert na, megláttam ezt a követ, és hívott. Én pedig meghódítottam egy követ.
Ezt az érzést akár átélném újra is egyszer valamikor. De! Megfogadtam, hogy ide nem fogok eljönni a gyerekeimmel. Majd ha akarnak, jöjjenek el maguk, ahogy én tettem. De anyaként szerintem eléggé hátborzongató lehet egy ilyen kimászást végignézni, főleg, hogy tudom milyen.
Tudományos része a dolognak: a jégkorszakban egész Norvégia gleccserekkel borított táj volt. A jégkorszakok között a megolvadt víz völgyeket formált és átformált, pontosan 22-szer történt ez meg, ám az utolsó jégkorszak után a globális felmelegedés miatt a tengerszint megemelkedett, és a fjordokat elárasztotta a víz, egy szikladarab pedig lerakódott kb. 50 000 évvel ezelőtt. A gleccser megolvadását a vízszint visszaugrása és kőzetformálódás kísért, méghozzá úgy, hogy a jég elolvadt és a kőzet megmaradt. Kjeragbolten esetében a visszaugrás gyorsabb volt, mint a tengerszint emelkedése, és így szorult be a szikla a jelenlegi helyére.
Számomra ez a jelenség elképzelhetetlen, annak ellenére, hogy van képzelőerőm. Amikor valami nagyon szépet látok, el szoktam gondolkodni, hogy ez hogyan alakulhatott ki, és mindig arra jutok, hogy nem lehet a véletlen műve. Persze a tudomány sokmindent megmagyaráz, hihető és logikus érvekkel, sőt, meglepődök azon is, hogy ezt honnan tudják mégis, de igazuk van, mert megvan a pontos válasz arra, hogy hogyan alakult ki ez vagy az. De a miértre nem mindig ad egyértelmű magyarázatot, pláne itt. Na itt törhetném a fejem a végtelenségig, akkor sem látnám be, hogy ez mind a véletlen műve.
Mégis mennyi volt ennek az esélye? 0,00000000000000000000001% talán?
Attól függően, hogy ki miben hisz, meg lehet találni a választ. Aki a világot teremtette, azért tudott valamit. Erre egyszerűen nem lehet másféle magyarázatot adni, főleg nekem, aki nem hisz a véletlenekben, ugyanis minden okkal történik, és nincsenek véletlenek. De ez csak az én teóriám, meg katolikus vagyok, lehet ezt másképp is gondolni, mindenkinek szíve-joga szerint. Szerintem van Isten, ez a hely rá az egyik bizonyíték.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése